Sorozatunk hatodik, egyben záró kötetében a honfoglalás kori magyarság műveltségének, szellemi kultúrájának nyomait igyekszünk számba venni. Minthogy egykorvolt elődeinktől nem maradtak fenn írások, valójában nem tudjuk, miről és mit gondoltak, hogyan látták a körülöttük lévő világot, miben hittek, mitől féltek, mit és miért találtak szépnek. A kutató – és vele az érdeklődő olvasó – éppen azzal szembesül, hogy elődeink gondolkodásáról, világlátásáról mennyire csekély tudással rendelkezünk.

Ráadásul a honfoglalás és a megtelepedés időszaka, ez az oly nehezen megismerhető korszak felettébb inspiratívan hat mai világunkra. Ám minél kevesebbet tudunk – márpedig a szellemi kultúráról valójában nagyon keveset tudunk –, annál többet kell hozzátennünk saját kútfőből: így kerülünk egyre messzebb a hajdanvolt valóságától. A művészet eszközeivel nagyon sokféle megjelenítése születhet – és született is – e kornak, de bármilyen szemet gyönyörködtetőek vagy izgalmasak is ezek az elképzelések, többnyire mégis csak elképzelések.

Az elmélyült, kellően fegyelmezett – ugyanakkor szeretetteljes – kutatói munka azonban megmutathatja azt is, hogy milyen eszközöket hívhatunk segítségül ahhoz, hogy a ránk maradt morzsákat mégis egy kicsit jobban megérthessük. Kötetünkben éppen ilyen kalandozásra indulunk.