Fiume, azaz Rijeka neve nem csupán az Adriai-tengerhez látogató turisták körében cseng ismerősen. Ebbe az akkor éppen Magyarországhoz tartozó, soknemzetiségű kikötővárosba utazik kevéssel az első világháború kitörése előtt Kovách Richárd budapesti újságíró, hogy leleplező riportot írjon a fővárosi lapokban bulvártémaként fölbukkanó fiumei cápa mibenlétéről. A tengerparton tombol a bóra, a viharos őszi szél, az Amerikába tartó, kivándorlókat szállító Carpathia óceánjáró kapitánya cápaveszélyre figyelmezteti a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóságot, a városszerte könnyűvérűségéről ismert Noskó Emília kisasszony pedig tragikus körülmények között meghal. És miközben Kovách Richárd Fiume viszonyaival ismerkedik, rá kell jönnie, hogy a „boldog békeidők” látszata mögött társadalmi és magánéleti feszültségek húzódnak, és a legnagyobb veszélyt nem is a tengeri ragadozók jelentik…

„– Itt fogták, kérem, a Mária Terézia móló túloldalán. Tonhalhalászat közben. Annyi most a tonhal, elképesztő. Tele velük az összes háló. Persze ilyenkor van szezonjuk, de állítólag annyit még a legöregebb halászok se láttak, mint amennyit most.
A pihenőidejét töltő portás a jelek szerint mindenáron beszélgetni akart.
– Ezek szerint – vonta le a következtetést a szerkesztő, nem is annyira a portásnak, inkább saját magának – a fiumei cápa létezik.
Amaz magára vette a közlést.
– Hogyne létezne, tekintetes uram! – fortyant föl kissé emelt hangon. – Persze hogy létezik. Csak azok nem hiszik el, akik nem itt élnek. Nevetnek, hogy mi cápával riogatunk. Ugyan miért riogatnánk? Örülnénk, ha nem lenne itt cápa, mert akkor tényleg biztonságban jöhetnének a nyaralók.”