„A legocsmányabb, amikor valakivel összebarátkozom, kinyitom neki a kis nyamvadt világomat, körbevezetgetem, és jó, nem vagyok szupersztár, de vagyok, aki vagyok, elég talpraesett, értelmes és laza csajnak tartom magam, és akkor kiszalad az ürge csöpp kis száján egy „jaj, de sajnálom magát” vagy egy „igazán kár érte”. Miért kár, barom? Hogy nem lettem ugyanolyan sötét, látó paraszt, mint te, aki képtelen vagy beleélni magad abba, hogy milyen lenne egy kicsit más színben a világ? Nem lettem látó, hát nem lettem, nem ezen rugózom. Nem kell kisajnálni engem a vakságomból, mért én változzak meg, inkább a látók kapjanak már kicsit az agyukhoz, akkor nincs a sok nyafogás, huszadennyi gondunk nem lenne sem az utcán, sem sehol. Ott segítenének, ahol kell, és békén hagynának a beleaggódásaikkal. Mert olyankor a sajnálat lecsurog az arcomon vastag sugárban, te is borjútekintettel bámulsz most rám, és azon túráztatod a mikroszkopikus agyadat, hogy úristenúristenúristen, de szar lehet így élni, te nem tudnál sohasem, képtelenség, már csak belegondolva is borsózik a hátad. Eleve annak a gondolatát elviselni minden percben, hogy szűzanyám, most is vak vagyok, szűzanyám, még mindig vak vagyok, és a rákövetkező másodpercben is, és este is az leszek meg holnap is meg a jövő héten is, most és mindörökké, ámen.”