Senki sem gondolta, hogy a járvány ennyire kegyetlen lesz. Hogy lezárják Moszkvát – hiszen hogyan lehetne lezárni egy tizenhárom milliós várost?

Kevesen vannak, akik megértik, csak az maradhat életben, aki minél távolabb kerül a civilizációtól, a városoktól és falvaktól – köztük Anna a férjével, a gyerekével, a férje volt feleségével és még néhány emberrel, akik csatlakoznak hozzájuk. És miközben kis konvojuk a megállíthatatlanul terjedő vírus elől menekül, egyszerre zajlik az emberiség nagy drámája és a családi dráma: a küzdelem a túlélésért, a szeretetért, az emberi érzések megőrzéséért úgy, hogy nap mint nap szembesülni kell a tömeges halállal.

Valahol messze északon, Karéliában van egy tó, abban a tóban egy lakatlan sziget, s a szigeten egy kis vadászkunyhó – ott talán biztonságban lesznek. S hogy hogyan lehet újrakezdeni ott az életet, arra egyelőre jobb nem gondolni…

„Ira azt mondta, egyeseknek nincs szerencséjük, és mindvégig öntudatuknál vannak, de hátha nekem éppen szerencsém lesz, mondjuk, elájulok a láztól, és akkor kezdődnek ezek a rohadt görcsök, úgy pedig egész biztos nem tudom visszatartani Szerjozsát, holtbiztos, hogy betöri az ajtót, akkor aztán nincs az a maszk, ami segítene, a francba, még ha szerencsém lesz is, mi a garancia, hogy nem gyávulok el, amikor tényleg rosszul leszek, és nem fogom magam behívni őt?”

Jana Vagner (sz. 1973) fiatal korától kezdve a posztapokaliptikus irodalom bűvkörében élt. 2008-ban elkezdett egy blogot egy képzelt világjárványról, amelyet nagyon gyorsan rengetegen követtek. Vírussztorija virális lett, s aztán megszületett belőle a regény (Vongozero címmel), majd a filmsorozat – s ma már Jana Vagner az orosz posztapokaliptikus irodalom nemzetközileg is jegyzett sztárja.

Eredetileg 2011-ben megjelent regényéből Pavel Kosztomorov rendezett sorozatot, amelyet oroszországi hatalmas sikere után a Netflix is átvett.