„Ez a magány” – gondolta, és körülnézett, mint a művész, mikor látja, hogy műve rejtélyes módon, és nem egészen úgy, ahogy tervezte, de végül mégis sikerült.
– Ez a magány – mondta most hangosan, mert eszébe jutott, hogy egyedül van a városban, s akár ordítozhat is, nincs senki, aki feleljen vagy szidalmazza.
Szava süketen visszhangzott az üres házak között. Jean-Louis, a zenész, aki megsértődött a világra, s elment a magányba, most megértette, hogy amire vágyott, valósággá változott. Dülöngélve járt az utcákon, melyeknek nem volt értelmük többé, ahogy ember nélkül a színházaknak, templomoknak, szobroknak, kórházaknak, igen, az égnek és a földnek sem volt értelme többé. Megértette ezt, és félni kezdett, mert végre sikerült, amit akart, és egyedül volt.”

Mágián a köznyelv leginkább varázslatot ért, míg az antropológia afféle ősi, a tudományos logikától eltérő szervezőelveket követő gondolkodási formát. Márai könyvére ezek egyike sem igaz maradéktalanul. Hőseinek életében persze rendre előfordulnak váratlan események, a szereplőkkel nemegyszer játszik a sors szeszélye, vagy éppen megigézi őket egy-egy különleges történés, magával ragadja őket valami ritka élmény – ám szigorúan vett csoda, tudományosan nem magyarázható varázslat csak elvétve fordul elő a kötet novelláiban. A szereplők gyakran visszatérő tapasztalata, hogy nem értik a körülöttük történő események összejátszását, mások tetteinek mozgatórugóit vagy akár saját reakcióikat s érzéseiket – ennek ellenére nem rajzolódik ki a világot vezérlő rejtett, észszerűen nem megokolható hatóerők egységes rendszere, azaz nem ölt alakot valamiféle mágikus világmagyarázat sem. Mindettől azonban Márai írásai nem lesznek kevesebbek, nem lesznek szegényebbek. Azért nem lelni bennük varázslatos világra, mert e novellák nem eltávolítanak az élettől, hanem visszafordítanak hozzá. Nem a vigasz csalóka reményével hitegetnek, hanem az élet eleven valóságával való szembenézésre hívnak.

Bengi László