Akkoriban pattanásos voltam, anorákot hordtam, volt egy trapézszárú farmerem, aminek a két combjára ráírtam a „Purple” és a „Sabbath” szavakat, és egy kínos kinézetű, fülsüketítően hangos mopeddel jártam. Ja, és dobos akartam lenni...
Négyen alapítottunk egy zenekart, amely legalább öt percet megélt. […] Egyetlen dal volt, amiben ki tudtunk egyezni: a Beatles „Let It Be”-je, úgyhogy tettünk egy próbát. Totál zűrzavar lett az egész, szétvertem a kezeimet a bongón, és mire nagy nehezen elértünk a refrénhez, kiderült, hogy Mike basszusa egyáltalán nem passzol a liverpooli baritonokhoz.
A „Let it be…” sor elkeseredett ugatáshoz hasonlított, amit én kitartó püföléssel kísértem a két bongón.
Abbahagytuk. Csalódott voltam, mert a lelkesedésem jóval nagyobb volt, mint a joggal elvárható pontosságom. Mike nem tudta kiénekelni a magas hangokat. Megköszörülte a torkát, és szörnyen felnőttes hangon azt kérdezte: – Nem kéne esetleg más hangnemben játszani?
Fogalmam sem volt, miről beszél, de azért megkérdeztem: – És így milyen?
Kinyitottam a számat, és kieresztettem a hangom. A gitárosok kíséretével befejeztük a dalt. Szédültem a hangom keltette rezonanciától. Meglepett csenddel ért véget az előadás.
– Elteheted azokat a kurva bongókat – mondta Mike, elismerve, hogy vesztett. – Azt hiszem, te vagy az új énekesünk, kis pajtás.