„Szindbád lenyelte a bort, s egy pillanatig így maradt, csukott szemekkel, mint aki a lélek legmélyebb tárnáiba szállott alá, s nem akar idő előtt elsietetten nyilatkozni. Még az idegenek is átérezték a teremben e pillanat fontosságát, mikor Szindbád, ebéd és sörital elfogyasztása után, leengedi sokat ízlelt, sokat próbált torkán az első korty bort.
– Iható! – mondta aztán Szindbád óvatosan, s felnyitotta szemeit.
E pillanatban a nap is ragyogni kezdett, s meleg fénnyel árasztotta el a „London” füstös termeit. Most, mikor a hajós visszavonhatatlanul kimondta véleményét, a tulajdonos is fellélegzett a pénztárfülkében, s a főpincér örömében kezét dörzsölte és halkan fütyörészve sietett a konyhabejáratot övező spanyolfal mögé, ahol sebtiben cigarettázni szoktak, s a fiókos szekrényben hideg sonkáskocka-maradékokat és Szindbád alig érintett körözött liptaiját őrizték a pincérek. Mindenki megkönnyebbülten érezte, hogy a nap nagy kérdése eldőlt, s a hátralévő fejlemények már csak természetes következményei Szindbád állásfoglalásának.”

A Szindbád hazamegy, amellett, hogy Márai pályájának csúcsteljesítményei közé tartozik, minden bizonnyal a Krúdy Gyula életéről és művészetéről valaha írt legérzékenyebb, stílusát és gondolatvilágát a legpontosabban megragadó és továbbértelmező alkotás. Megírásának tervéről – ezzel összefüggésben pedig a példaképhez fűződő viszonyáról – Márai már 1933-ban, Krúdy halála másnapján megjelent nekrológjában említést tett: „Krúdyról összeszedtem mindent, amit tudni lehet felőle, pincéreket és kártyásokat faggattam ki felőle, kritikusokat, nőket és lump pajtásokat. Izgatott ez a csoda, ez a megfejthetetlen titok, egy író titka, aki nem csinált hibát. Életem legnagyobb kitüntetésének tartom a ritka órákat, melyeket társaságában tölthettem. Egyszer meg akarom írni, amit tudok és sejtek felőle. Ezt meg is ígértem neki, s ő szavamat vette.”

Reichert Gábor